31. A megváltó

Los Angeles, a Róka Bázis

2018. június 15.

X+03:50

Soha nem hitték volna, hogy ilyen sokáig képesek lesznek kitartani. Már a hét óra közeledett, mégis életben voltak Igaz, ezt az időt nem töltötték aktív harccal, hiszen – bár fel sem tűnt – az első szörnyetegcsoport legyőzése után több mint fél órájuk volt a második hullám érkezéséig. Néhány ember még mindig viszonylag épnek mondhatta magát, de a küzdelem hosszú ideje stagnálni látszott. Egyik oldalon sem esett el senki.

Greenheart a földön feküdt, hanyatt. A lába fölött kicsivel volt egy nyílás a barikádon, azon keresztül figyelte az eseményeket. Két golyó teperte le. Bekapott egy rövid sorozatot a már egyébként is égett jobb vállába, de csak kettő talált, a harmadik elvétette. Mindenesetre ez a kettő is elég volt ahhoz, hogy tehetetlen bábu módjára elterüljön a padlón. Azóta nem sok mindent tett. A fájdalom egy időre megbénította, kellett néhány perc, míg összeszedte magát. Dacolva karja lüktetésével eljutatta ujjait a jobb belső zsebébe és előhúzta a kis, fekete dobozt. Bár minden mozdulat fájt, összeszedte a körülötte heverő tárakat, és felkészítette az M-16-ost. A mellette fekvő nő feje felé fordult, vastag, száraz, maszatos vércsík dermedt az arcára, de még így is szépnek látta. Eszébe jutott az ő drága Rosie-ja, és a kisfia, Waldon. Szívébe markolt a fájdalom, de nem tudott igazán hozzáférkőzni. Ahogy elvesztette a nőt, akit szeretett, megszűnt számára minden, ami miatt még félhetett, amit még félthetett. Mielőtt szembesült a helyzettel, mindig azt hitte, hogy soha nem lenne képes túltenni magát Rose elvesztésén, de amikor megjött a hír, az üzenet… Nem hitte, hogy egyszer majd megüzenik neki, miszerint vége. Ez volt a legrosszabb, amit el tudott képzelni. Nem ezt érdemelte. Igazán nem. A sorsnak nem volt szíve. Csókkal váltak el egymástól, ezért nehezére esett feldolgozni, hogy nincs tovább.

Az egész olyan volt, mint egy befejezetlen vers.

Egyik pillanatról a másikra szembe kellett néznie a rémálommal, amiről tudta, hogy egyszer beteljesedik, de nem tudta felfogni, hogy tényleg megtörtént. Megsemmisítő keserűség öntötte el, mintha megszakadt volna odabent valami, és ami azután történt… Az volt a legfélelmetesebb az egészben. Egyszerűen nem érzett semmit.

Nem tudta, hogy ez hogyan lehetséges, de nem is érdekelte.

Nem törődött többé érzelmeivel.

Újra kibámult a lyukon, és elakadt a lélegzete. Egy diadalüvöltő mutáns közeledett futva a többiek közé. A kezében egy LAW Launchert tartott. A társai is észrevették, de a lövedékek nem tettek kárt benne, mellette csapódtak be. A mutáns nem törődött a formaságokkal, csak úgy állóhelyből, mindenféle körültekintés nélkül elengedte a lövedéket. A LAW sisteregve röppent ki a jókora fémcsőből, és a gerillák utolsó védvonalába csapódott. A földön heverő halottak szétrobbantak, akárcsak a sánc maga. A levegőben kő, fém és emberdarabok röpködtek.

Csak négyen maradtak életben.

A mutáns hangosat üvöltött, és megpróbált átrohanni a terepen, de egy hosszú sorozat leterítette.

A három túlélő Greenhearthoz rohant, és miközben megpróbálták magukat fedezni, segítettek neki felállni.

– Parancsnok! Mennünk kell!

Greenheart a másik három emberre nézett, és kissé megemelte a fekete dobozt.

– Majd odakintről! – kapott a keze felé egyikük.

– Akkor gyerünk! – egyezett bele Greenheart, és fordulásbál fejbe lőtt egy mutánst.

A négy túlélő egy emberként kezdett a főbejárat felé rohanni. A robbanásban összekuszálódott az aknazár dróthálózata, az aknák kifordultak a helyükről, és az egész rendszer nagyon instabillá vált. Normális esetben nem kockáztatták volna az átjutást, de nem volt más választásuk Szökdécselve haladtak, és szerencséjük volt. Mind átértek, baj nélkül.

A mutánsok elérték a legutolsó vonalat, és feltartóztathatatlanul rohantak utánuk.

Már nem törődtek velük. Nem volt rá idő.

Lélekszakadva menekültek a bázisról.

Hátuk mögött berobbant az aknazár még megmaradt része, és a robbanás tüze felperzselte a folyosót, amin menekültek.

A felszínen maradt mutánsok az Alfa felügyelete alatt állomásoztak, és vadul verték a betont, miközben mindenféle artikulálatlan üvöltéseket hallattak Nem voltak túl sokan, talán kéttucatnyian lehettek Nem számítottak arra, hogy a rajtaütés ennyire elnyúlhat, ezért soraik között elégedetlenség és csalódottság kezdett uralkodni. Igazából senki nem számított ilyen hosszú harcra. Még a Skynet legpesszimistább almodulja sem. Unták a várakozást, igazából sokkal szívesebben lettek volna bárhol máshol, mint ott, ahol éppen voltak Egyszer csak furcsa dolog történt. Olyan, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeztek.

A vírus megkapta az indítókódot, amit maga a Skynet küldött neki. Ez nem volt más, mint a tucatnyi kiborg felé küldött parancs, amely egyetlen szóból állt: „Támadás”. A vírus éppen erre várt. Nyomban rátelepedett a kommunikációs csatornákra, és megszüntette a kapcsolatot a harctéri egységek és a központi agy között.

A Skynet érzékelte az idegen jelenlétet, de még ő is megdöbbent volna annak kiterjedtségén, ha képes lett volna érzelmekre. A vírus okos kis jószág volt. Egyszerre ezernyi ponton támadott, és külön-külön ugyan nem volt bonyolult az okozott hiba elhárítása, de a nagy támadási felület miatt kétségkívül időigényes feladatnak látszott.

A Gépisten egyelőre nem számított nagyobb nehézségekre, módszeresen nekilátott a vírus gyökeres kitörlésének, és egyre csak azt számolgatta, hogy milyen következményei lehetnek majd a kommunikációs szünetnek. Tudta, hogy teremtményei nélküle is megálljak majd a helyüket. Az előzetes szimulációk szerint legalábbis ennek kellett volna történni.

A környéken várakozó kiborgok egyébként sem mozogtak sokat, ám hirtelen mindegyik mozdulatlanná dermedt. A mutánsok bután bámultak rájuk. Az egyikük, összeszedve minden bátorságát, közelebb lépett, és hozzáért az egyik fémemberhez, mire az semmit nem reagált. A következő érintések már golyóktól származtak. A mutánsok kihasználták a pillanatnyi gyengeséget, és azonnal támadásba lendültek.

A Skynetet már nem csak virtuálisan támadták.

A hirtelen ellenségessé vált sereg bőszen ordítva lépett támadásba a kiborgok ellen, mikor hirtelen újabb váratlan dolog történt: a föld megmozdult alattuk. Először csak gyenge morajlást hallottak és éreztek, aztán már nem tudtak megállni a lábukon. A földfelszín megrepedezett és lesüllyedt, végül a behatolási ponton meg egy másik helyen hatalmas lángnyelv csapott fel az égig, és iszonyatos, dobhártyaszaggató robbanás dörrent. A mutánsok riadtan kapkodták a fejüket, de nem tudtak magyarázatot adni a különös jelenségre.

Az Alfa tudott.

Tisztában volt vele, hogy odalent mi történt, és már tovább is lépett. A gépek nagyon hamar észhez tértek, átkapcsoltak rádió nélküli üzemmódra, és az előre beprogramozott rutinok szerint cselekedtek. Az Alfa kapcsolatba lépett a többiekkel, és a Skynet helyét átvéve próbálta összehangolni a megtorlást a lázadók ellen. Kiadta a parancsot a hadművelet befejezésére.

A környéken állomásozó Hunter-Killer osztag – amit a Skynet speciális rakétákkal is felszerelt – felizzította hajtóműveit, és mindhárom gép kiemelkedett nyugalmi állásából.

Néhány értelmesebbnek mondható mutánsnak feltűnt a HK-k mozgolódása, és amikor észrevették azt is, hogy az addig békésen körülöttük álló T-szériás harctéri egységek sebesen igyekeznek eltávolodni a közelükből, akkor nekik is rossz előérzetük támadt, és elkezdtek szanaszét rohanni.

A HK-1-es észlelte először a célpontokat, kiszámította az optimális helyet, és eleresztett egy rakétát. A robbanás a levegőbe röpített jó néhány áldozatot, de a többiek ez idő alatt úgy szétszóródtak, hogy nem volt értelme több rakétát pazarolni rájuk. A HK-k átváltottak a Gatlingokra, és módszeresen, egyesével próbálták levadászni őket. Mivel az ellenség igen alacsony prioritású volt, nem foglalkoztak különösebben biztonsági magassággal és hasonlókkal, hanem kényelmesen leereszkedtek, és egy helyben lebegve osztották a halált. A túlzott önbizalom a gépeknél is ugyanazt eredményezte, mint az embereknél.

Kudarcot.

Az egyik mutáns kimenekített magának egy LAW Launchert, és ezzel lőtt a gyanútlan HK-ra. A nem igazán földlevegő harcokra kialakított töltet váratlanul érte a gépet, és míg a processzor őrült sebességgel kereste a válaszokat, a csomag célba talált. A HK-testét beragyogta a fény, a lezuhanó, égő darabok bizarr szépségű tűzvirágot rajzoltak az égre.

A gép kétségbeesett manőverbe kezdett, megpróbált felemelkedni, de a turbinák megadták magukat, és a hatalmas fémtest belecsapódott az egyik házba. Ott robbantak be a maradék rakéták. Az épületet tűzfüggöny borította be, minden lángolt.

A hős mutánsnak esélye sem volt, hogy újratöltse a fegyverét, a maradék két HK rögtön átlátta a helyzetet, és kiiktatták a problémaforrást.

A maradék mutánsok sem adták könnyen az életüket, eszeveszetten tüzeltek a gépekre, és bár azok rendkívül jó páncélzattal voltak ellátva, mégis sikerült a HK-3-as bal oldali hajtóművét kilőniük.

A Hunter-Killerek magasra felhúztak, de még alsó kameráikkal jól látták a több tucat felvillanó plazmalövedéket, ami a mutánsokra zúdult A T-700-asok és az Alfa egyszerre nyitottak tüzet a legkülönbözőbb helyekről. Volt olyan mutáns, akinek egyszerre két találat is jutott.

A gépek elvégezték a számukra kijelölt feladatot. A környéken nem érzékeltek szerves életet. Az Alfa intézkedett a továbbiakról. Két mesterlövésznek parancsot adott a maradásra és az esetlegesen felbukkanók likvidálására, míg ő maga külön utakon indult el, titkos és aljas célok felé.

A HK-2-es a parancs szerint nagy köröket leírva szkennelni kezdte a bázis környékének utcáit, a sérült 3-as pedig nagy kockázatot vállalva leszállt, mivel nem volt elég töltése a legközelebbi javítóig. Viszont így takarékoskodhatott, és továbbra is harcképes maradt.

2018. június 15-én reggel hét óra tíz perckor a gépek nagyrészt elhagyták a célterületet.

A történelem egy része lezárult.

A Róka Bázis történelme mindenképpen.